Hogyan függ össze a túl sok cucc az időhiánnyal?
Mi anyukák sokszor érezzük úgy, hogy túl sok feladat hárul ránk, nincs időnk semmire. A gyerekekkel kapcsolatos tennivalók már önmagukban kitöltenék az egész napunkat (kicsik esetében az éjszakáinkat is). Mennyi rendetlenséget tudnak pillanatok alatt generálni, amit ha elég fáradtak vagyunk (ami nem ritka), inkább magunk teszünk rendbe utánuk, mert a noszogatás még több energiát igényelne tőlünk. Azonkívül ott van a takarítás, a bevásárlás, a főzés, a lakás rendben tartása, az ügyek intézése, és akik munkahelyen vagy otthon dolgoznak, még kevesebb idejük jut minderre. Mikor marad idő a pihenésre, a mozgásra, játékra, gondolkodásra?
Nekem sokkal könnyebben megy a munka, ha körülöttem rend van. Jobban tudok koncentrálni, összpontosítani, ha van hely az asztalomon és nem áll a kanapén egy nagy halom mosott ruha, amit szét kellene válogatni és eltenni. Pedig nem vagyok rendmániás. Egyszerűen csak elvonják a figyelmemet az oda nem illő dolgok, csökken a hatékonyságom.
Egy ideje figyelem a ruhák és a játékok és egyéb cuccok viselkedését. Minél nagyobb a rendetlenség a házban, annál gyorsabban nő. Nem egyenesen arányos az elöl lévő holmik száma a hozzájuk csapódó cuccokkal, inkább valami exponenciálishoz hasonló összefüggés lehet köztük. Valahogy úgy lehet elképzelni, hogy ha a komódon már úgyis van egy halom tárgy, akkor ha még egyet odatesz valaki, azt senki nem fogja észrevenni, viszont ha üres a komód teteje, akkor az az egy tárgy is inkább elmegy a helyére. A ruhákat ha mind kimosom, alig férnek be a szekrénybe, alig lehet megtalálni a „kedvenceket”, föl kell túrni az egészet. Feltűnt, hogy a gyerekeim a ruháiknak csak egy kis részét hordják. Elkezdtem selejtezni. Amit nem hajlandóak fölvenni, vagy nekem nem tetszik, azt mind bezsákoltam és fölvittem a padlásra. Így már egész jól elfér a maradék. A játékok egy részét is félretettem későbbi napokra. Nekik is könnyebb megtalálniuk, amit keresnek, és most már ők is szívesen selejteznek.
Bizonyos nézetek szerint úgy kell otthonunkban rendet tartani, hogy minél több és minél praktikusabb tároló megoldásokat szerzünk be, és mindent igyekszünk azokba betömöríteni, megjegyezzük a helyüket, vagy felcímkézzük őket. Polcok, dobozok, fiókok kis rekeszekkel, kosarak, akasztók mindenhol, a falak egész felülete ki van használva, rengeteg könyv, az ágyak alatt is cuccok ágyneműtartóban vagy dobozokban, a gyerekszobában rendezetten áll a tízezer játék, könyvek és ruhák, a kamra dugig tömve megrakott polcokkal, a pince és a padlás is tele dobozokkal, feliratozott zsákokkal. Jó ideig én is ezt az elvet követtem, próbáltam megvalósítani. Gyűjtögető típus vagyok, minden kis emléket igyekeztem eltenni későbbre, nem váltam meg egykönnyen semmitől. Ugyanezt követi elsős lányom, aki minden szaloncukorpapírt, botot és egyéb fontos tárgyat megőriz.
Egy idő után úgy éreztem, nem kapok levegőt! Belefulladok ebbe a sok cuccba!
Akkor gondolatban fordultam egyet. Tudatosult bennem, hogy a rég használt tárgyaimat évek óta nem vettem elő. Nem olvasom a könyvespolcon található többszáz kötetet, bár néha akartam olvasni, de nem találtam olyat, ami érdekel, pedig emlékeim szerint kell lenni köztük érdekes könyveknek. A padláson őrzött „kár kidobni, csak nem fér a szekrénybe” ruhákat soha nem veszem fel. A félretett konyhai eszközöket, melyek már csak a kamrába fértek, soha nem használom, igazából nincs is rájuk szükségem. Az anyagokat, amikből varrni szeretnék majd egyszer valamit, soha nem veszem elő és nem varrok, a beszáradt temperák sem kellenek. A régi leveleket soha nem olvasom újra.
Ha ezekkel a tárgyakkal, amelyek a helyet foglalják a házban, soha nem foglalkozom, akkor minek tartogatni őket? Egy évvel ezelőtt keményen és szigorúan elkezdtem selejtezni a holmijaimat. Még nem értem a végére. Kijelöltem a lakásban egy helyet, ahová a háztartásból kikerülő cuccokat gyűjtöm, és adandó alkalommal végleg megválok tőlük. A plébániai ruhagyűjtésbe rengeteg hatalmas zsák ruha került, és azóta is folyamatosan válogatom ki azokat a ruhákat, amit nem hordunk. A játékok selejtezése még folyamatban van, de a használatban lévők számát már drasztikusan csökkentettem. A gyerekek így maguk is könnyebben rendet tudnak tenni. Amikor a nagy játszószőnyeg felülete kiürül, annak úgy örülnek, hogy végre van hely, lehet játszani!
Egy ilyen gyűjtögető embernek, mint én, nagyon nehéz kidobálni a tárgyakat, melyek vagy emlékeket hordoznak, vagy azt gondolom, hogy egyszer még szükség lesz rájuk. De miután átéltem azt, hogy nem férünk el a házban a sok cucc miatt, előlem veszik el a helyet, nincs tér a tevékenységeknek, könnyebb volt elkezdeni, és nagyon jó érzés folytatni, látni a növekvő teret és időt magam körül. Az egyértelmű, hogy a tér nagyobb lesz, ha kevesebb dolgot tárolunk. Az idő mennyisége azért nő, mert csökken azoknak a tárgyaknak a száma, amelyekkel foglalkozni kell, mert el tudják hagyni a helyüket és nekem kellene elrakni őket. Tehát teret is és időt is nyerek azáltal, ha csökkentem a cuccok mennyiségét. Ráadásul a gondolataim is szabadabbak, kreatívabbnak érzem magam, nagyobb kedvem van házon kívüli programokat szervezni a gyerekekkel, vagy új alkotásokat létrehozni velük együtt. Ha a jövőre gondolok, azt nem úgy képzelem el, hogy az emlékeket őrző tárgyaimat nézegetem. Inkább tevékeny szeretnék maradni. A Jóisten mindig ad lehetőséget arra, hogy valami jót tegyünk, ezek a fölösleges tárgyak viszont elvonják az energiáinkat.
Mindenkinek, aki úgy érzi, kevés az ideje, ajánlom, próbálja ki ezt a módszert, csökkentse drasztikusan a cuccainak számát, megéri!